Első fejezet
Zuhogott az eső. Jobban mondva nem is zuhogott, már inkább szakadt, mintha egy kiapadhatatlan dézsából öntené alá valaki, aki mókásnak tartja, hogy eláztathatja az emberiséget. Legalábbis London lakóit mindenképpen.
Kinéztem az Kingston Egyetem termének az ablakán, és figyeltem, ahogy a víz eláztatja az utcákat és a parkokat, valamint azokat a bátor tanulókat, akik kimerészkedtek ilyen időben. Államat a kezemben támasztottam, és néztem, amint a szél kiteker egy piros esernyőt tulajdonosa kezéből, mely aztán messze száll a viharban.
Csodás. Ki se tehetem a lábam, míg el nem csendesedik kissé a vihar.
Dúlva-fúlva fordultam vissza az előadáshoz, és hallgattam, amit a tanár mond a jogokról. Meg a kötelességeinkről.
- A következő találkozásunkig mindenkitől tíz oldalas tanulmányt kérek a fent említett problémakörök valamelyikéből. Szabadon lehet választani, a mintát ismerik már.
Becsuktam a füzetem, és elpakoltam a cuccaim a táskába. Láttam, hogy Mr. Regens már el is hagyta a termet, pedig lett volna hozzá egy kérdésem. Na mindegy, erről lecsúsztam.
- Szia – dobta le magát mellém egy lány. Hosszú, szőke haját hátradobta, és vidáman hadoválni kezdett. – Hallottad, hogy Trevis már megint lebukott? – kuncogta.
- Istenem, tényleg? – sóhajtottam fel, majd én is elmosolyodtam. – Az a fiú nem tudja, hogyan kell hatásosan csalni.
- Háát… Leckét azért mégsem adhatunk neki. Elvégre nekünk nincs szükségünk a fürdőnadrág kitömésére…
- Na de, Mitchelle! – kuncogtam fel én is.
- Jól van, na, igazából nem erről akartam veled beszélni.
- Akkor? – kérdeztem, közben felálltam a helyemről, és unszoltam barátnőmet is a terem elhagyására. Mitchelle tovább fecsegett, egy pillanatra sem hagyta abba, még az után sem, hogy kiértünk a folyosóra.
- Csak szeretném megkérdezni, hogy eljössz-e velem ma este abba a buliba – Mitchelle hangján érződött az izgalma és lelkesedése. Megtorpantam és ránéztem.
- Jajj, Mitchelle – sóhajtottam fel. – Tudod jól, hogy rengeteg a tanulnivalóm, és még telefonálnom is kell Amerikába. Már tűkön ülnek, hogy halljanak felőlem.
- Pontosan ki? – kérdezte alattomosan Mitchelle. Elakadt a lélegzetem, képtelen voltam válaszolni, hiszen tudtam jól, kire gondol.
- Neki nem hiányzom – feleltem epésen. – Hiszen még csak fel sem hívott. Egy lapot se küldött. Az ég szerelmére, még csak el sem búcsúzott tőlem!
- Kiakadtál.
- Nem, nem akadtam. Teljesen higgadt vagyok!
- Nyugi, Lil. Biztosan hiányzol neki. Csak hát ő ilyen. Minden férfi ilyen. A büszkeségük nem engedi, hogy könyörögjenek.
- Nem, Mitchelle. Ez csak az ő önhittsége. – Durván becsaptam a szekrényem ajtaját, aztán előhalásztam az esernyőmet a táskámból, és megindultam a főbejárat felé, hogy szembenézzek a viharral.
- Értelek, Lil. De azért ne várj csodákat néhány hónap alatt.
- Fél éve vagyok itt, Mitchelle. Az óta, hogy eljöttem, egyszer nem lépett kapcsolatba velem. Meg sem próbálta.
- És te adtál neki valami finom utalást rá, hogy arra vársz, lépjen?
- Nem – ismertem be kelletlenül. Mitchelle és én együtt nyomakodtunk neki a hatalmas ajtónak, kinyomtuk és azonnal eláztatott minket a nyakunkba zúduló víztömeg. – Az istenért! Miért nem lehet napsütés? – morogtam.
- Nem Amerikában vagy, Lil. Ez London – felelte a barátnőm, aztán sarkon fordult, felhúzta saját, citromsárga esernyőjét, és elsietett a kocsija felé. – Ja, és a bulit még gondold meg. Hat körül érkezem. Legyél készen, csajszi! – kiabálta még utánam, intett egyet, és eltűnt a türkizkék bogár kormánya mögött.
Irigykedve néztem, ahogy kihajt az utcára, és elgördül az esőben. Meleg, száraz védelemben. Míg én… Nos, nekem csak a hideg és az eső maradt. Átgázoltam egy hatalmas pocsolyán, ami elnyelte az egész bokám, aztán mérgelődve tovább csattogtam a buszmegálló felé. Mire elértem a megállót már cuppogott a cipőm a rátapadt sártól.
Egy óra alatt értem haza a busszal. Addigra már teljesen eláztam, a ruha hozzám tapadt, és a nyavalyás esernyő semmi védelmet nem nyújtott. Vágyakozva gondoltam én is egy autó meleg, száraz belsejére, valami kellemes zenével, de a buborék hamar kidurrant. Nem mostanában lesz pénzem autóra. Ösztöndíjjal kerültem be az egyetemre, és nem vállalhatok plusz melót a jogi kar mellett. Ha kivágnak…
A Queensbridge Road most szürke volt és sötét, bár nem mintha sokat láttam volna napsütésben. November volt, ilyenkor minimális napsütés érte a várost. Legalábbis, rám soha nem mosolygott le a sárga égitest. Fogtam a kulcsom, és a zárral kezdtem babrálni.
- Jó napot, Miss Rivera – köszönt rám a szomszéd néni. Rámosolyogtam, és kiegyenesedtem.
- Jó napot, Mrs. Montenegro. Hogy tetszik lenni?
- Ó, jól vagyok kedveském. És maga? Hogy megy az iskola?
- Jól, Mrs. Montenegro. Csak a napsütést hiányolom. – Toporogni kezdtem az ajtóban, remélve, hogy megérti a célzást, és engedi, hogy végre eltűnhessek az eső elől. Amennyit ma áztam csak azt remélhetem, nem lesz lázam estére.
- Ó, elnézést, milyen udvariatlan vagyok. Mindig elfelejtem, hogy maga Amerikából jött. De olyan szépen beszél, egyáltalán nem hallani az akcentust.
- Köszönöm, Mrs. Montenegro. Ha megengedi… Még nagyon sok dolgom van, és szeretnék…
- Ó, hát persze, milyen udvariatlan vagyok. Hiszen bőrig ázott. Csak olyan régen járt már errefelé, szerettem volna beszélgetni.
- Majd holnap meglátogatom, Mrs. Montenegro. Ígérem.
- Jó tanulást, kedveském.
- Köszönöm. Viszlát, Mrs. Montenegro.
Besiettem a házba, és magamra zártam az ajtót. Ledobtam a csöpögő táskám a sarokba, a sáros cipőmet mellé, én pedig átcuppogtam a fürdőszobáig. Levetkőztem, meleg vizet engedtem magamnak a kádba, közben tettem fel egy adag teát főzni. Míg én magamat áztattam a kádban, addig a tea is készen lett. Amint elmerültem a habok között éreztem, hogy kiolvadnak a tagjaim. Mennyire felemelő érzés volt.
Miután kimásztam és megtörölköztem magamra kanyarítottam egy fürdőköpenyt, és a konyhába mentem egy csésze teáért. A kedvencem volt, barackos. Nagyot kortyoltam, és hagytam, hogy átmelengessen.
Közben fogtam a telefont, majd a teával és a kagylóval átsétáltam a nappaliba, belesüppedtem a kanapéba, és tárcsáztam anyukámat. A második csengésre vette fel, és hallottam, ahogy a hangja megtelik élettel a vonal túlsó felén.
- Lilyan, te vagy az?
- Igen, anya én vagyok – mosolyodtam el.
- Mesélj, kincsem, hogy vagy? Annyira hiányzol! Már alig várom, hogy haza gyere!
Nagyot nyeltem. Amerikában mindenki úgy tudta, hogy csak fél évre jöttem. Valójában azonban az ösztöndíjam a teljes képzési időt fedezte. Hogy mondjam meg anyukámnak, aki már annyira vár engem, hogy csak négy év múlva láthat?
- Anya… A helyzet az, hogy…
- Már megfőztem a kedvencedet, kincsem. Raviolit, és betáraztam a kedvenc süteményedből is. Jajj, alig várom, hogy végre megint itthon legyél. Velem. Savannah is alig bír magával, meg az ikrek is. Mindenki nagyon izgatott, hogy hazajössz.
- Anya…
- Mindenki azt mondta, szervezzünk valami partit, ha megjöttél, de én azt mondta, nem örülnél neki. Fárasztó az utazás, és biztosan csak az ágyadra vágysz majd… - anya csak folytatta, ömlött belőle a szó. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, hogy ne bántsam meg. Elszorult a torkom, hiszen tudtam, hogy fájni fog neki, amit mondok. De nekem is egyre jobban fájt. Annyira várt már. Mindenki. Azonban, aki igazán számított, még csak nem is érdeklődött felőlem. És ez mindennél jobban bántott.
- Anya, kérlek, hallgass meg. – Mikor nem hagyta abba, elfogyott a türelmem. Megemeltem a hangom, hogy biztosan hallja, de a hangom még így is elcsuklott. – Nem megyek haza.
- Mi? – kérdezte anya döbbenten. Csend volt a volna túlsó végén. Anyukám keze remegett, hallottam a telefon recsegésén. – De azt mondtad…
- Tudom, anya. De… Az ösztöndíjam… Anya… - nagy levegőt vettem, hogy erőt gyűjtsek. – Majd csak a képzés végén megyek haza. Sajnálom, hogy nem mondtam el. Nem fél évre jöttem, de tudtam, hogy nehezebben egyeztél volna bele, ha tudod az igazat.
Részben nem hazudtam. Másik részről viszont… Nem anya miatt nem árultam el, hogy nem csak fél évre jövök. A másik oka egy marcona, mindig goromba, öntelt, érzéketlen tuskó volt, aki a Drake névre hallgatott. Azt akartam, hogy bizonyítson nekem. Nem akartam ostoba hibába esni, mint szerelmes tinilány. Azt szerettem volna, ha ő is komolyan gondolja.
Azért menekültem Londonba, mert abban reménykedtem, utánam jön, amint hiányzom neki. Vagy legalább érezteti velem, hogy szüksége van rám. Hogy kellek neki.
De hiú ábránd volt. Még csak fel sem hívott. Az sem érdekelte, élek-e vagy halok. Fél éve voltam már Londonban, és csak Savannah, valamint anya kérdezte, mi van velem.
- Anya, nézd… Sajnálom, hogy megbántottalak. De… Nekem most erre van szükségem. Időre. Ugye megérted?
- Igen, kincsem. Hát persze – mondta. De hallottam a hangján, hogy mélyen megbántottam. És nem ez volt a szándékom.
- Anya, most sok dolgom van. Jobb, ha…
- Persze, menj csak. Majd hívj. – Éreztem, hogy anya mosolyt próbál erőltetni magára. De ahogy nekem sem, úgy neki sem ment.
Ebben a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és Mitchelle rontott be rajta. Bezárta maga után, ledobta a táskáját meg a cipőjét az enyém mellé, aztán a nappaliba rontott. Arcán hatalmas vigyor volt. Gyorsan letöröltem a könnyeim, nehogy síráson kapjon. Gyerekes volt tőlem, de nem akartam, hogy gyengének lásson.
- Mi a baj? – szagolta ki barátnőm és lakótársam azonnal a hangulatom. – Anyukáddal volt valami?
A lelkesedése és izgalma azonnal eltűnt. Védtelen voltam vele szemben. Mitchelle és én akkor kerültünk össze, mikor Londonba költöztem. Egy lakást béreltünk a Queensbridge Road-on, de míg én munkanélküli voltam, az ő apja gazdag. Én jogot tanultam az egyetemen, ő újságírást. Éppen ezért volt, hogy minden helyiség tele volt papírhalmokkal, amiket Mitchelle dobált szét.
- Elmondtam neki, hogy nem megyek még haza.
- Ó, értem. Szóval… gondolom nincs túl sok kedved bulizni ma este. Hogy fogadta?
- A lelkébe tiportam. Még a szívét is összetörtem.
- Jajj, ennyire rossz a helyzet?
- Sajnálom, nem akarom a te estéd is tönkretenni. Majd megemésztik. Ahogy én is.
- Nem, itthon maradok – huppant le mellém Mitchelle is. Hálásan ránéztem a barátnőmre, és elmosolyodtam.
- Akkor mit csinálunk este?
- Hát… Először is…
Durr. Felkaptam a fejem, és a plafonra néztem. Puff. Rásandítottam Mitchelle-re, és nagyot sóhajtottam.
- Már megint – mondtuk ki egyszerre.
- Én ebbe kezdek belefáradni.
- Én is.
A puffanások egyre sűrűbbek lettek. Hamarosan a zajba nyikorgás és nyögés is vegyült. Fáradtan süppedtem még mélyebbre a kanapén, közben Mitchelle felpattant, és megragadva a kezem, engem is magával húzott.
- Mit tervezel? – húztam össze a szemem.
- Csak visszaadjuk nekik.
- Ezt nem értem pontosan. Beavatnál részletesen a tervedbe?
- Jaj, csak gyere már, majd megmutatom.
Hagytam, hogy felvezessen a szobámba. Az emeleten mindkettőnknek külön szobánk volt, egy közös fürdővel. A döngések folytonossá váltak, ahogy a nyögések is. Sarkon akartam fordulni, de Mitchelle nem engedett. Az ágy felé húzott.
- Mitchelle, ez… ez… ízléstelen.
- Tudom, de úgy tűnik, nekik nem.
A másik szomszédunkban egy párocska lakott. Minden nap legalább kétszer beindultak a hormonjaik, és akkor órákig nem hagyták abba. Nem lett volna baj, ha ennek nem vagyunk mi is fültanúi a vékony falaknak köszönhetően. Legalábbis másképp nem értettem, hogy hallanánk az egész műsort. Ismét meg akartam fordulni, de Mitchelle az ágyra húzott. Mikor feltérdelt, és a tenyerét a falra tette, megértettem, mit akar. Rám vigyorgott, és éreztem, hogy jókedve rám is átragad.
- Biztos vagy benne, hogy ez működni fog?
- Persze, csak csapj akkora zajt, amekkorát csak bírsz – nevette.
Így tettem. Ugrálni kezdtünk az ágyon, csapkodtuk a falat, és közben nyögtünk. Én nem tehettem róla, de elnevettem magam. A szomszédos oldalon azonnal néma csend lett. Mi is abbahagytuk a kiabálást, és hallgatóztunk. Azonban egy nyikkanás se hallatszott. Felnevettünk, és összecsaptuk a tenyerünket.
- Mitchelle… Te egy zseni vagy.
- Tudom – vigyorgott elégedetten.
Ahogy a pillanat izgalma alább hagyott, engem megint elöntött a bűntudat és a hányinger magamtól. Amit anyuval tettem. És a többiekkel. Savannah babája kisfiú lett, erről már tudtam. De még nem láttam a kis Thomas-t, és szerettem volna a karomban tartani. Éltem-haltam a babákért. Azonban nem éreztem rá késztetést, hogy hazamenjek. Még nem. És ez csak a saját makacsságomnak volt köszönhető. Talán csak képzelődtem Drake-kel kapcsolatban, és ez az egész játék… ostobaság.
- Menjünk el szórakozni – mondtam hirtelen. Mitchelle rám nézett, és láttam rajta, hogy a válasza nem. – Komolyan gondolom. Szeretnék kicsit kimozdulni.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
- Hát jó. Akkor szólok a srácoknak.
- Srácoknak? Ácsi! Arról nem volt szó, hogy „srácok” is lesznek – mondtam ijedten. Mitchelle felnevetett, és az ő szobájába húzott. A gardrób előtt megállított, kitárta, és a tengernyi színes, ruha között kezdett turkálni. – Mitchelle… Nem fogadok el tőled több ruhát. Így is többet tettél értem, mint kellett volna.
- Ugyan… Majd meghálálod.
- Például mivel?
- Mondjuk, ha elítélnek valamiért, lehetsz az ügyvéd, aki megvéd a rácsoktól – kacagott fel a lány.
- Mitchelle, ez nem vicces – dorgáltam meg, de nem voltam én se komoly. Elmosolyodtam, és elfogadtam a felém nyújtott levendulaszínű ruhát.
- Csak vedd fel, és induljunk. Majd én nőt varázsolok belőled.
- Már előre félek – vigyorogtam, de beadtam a derekam.
Pár órával, és néhány kis igazítással később már Mitchelle autójában ültünk, és egy Angyalszárny nevű hely felé tartottunk. A város szívében lévő szórakozóhely egy eldugott utcában volt, de Mitchelle gond nélkül talált parkolóhelyet is. Izgatott voltam, ugyanakkor féltem.
- Azt hiszem, meggondoltam magam – torpantam meg a kivilágított ajtó előtt.
- Nem, nem, már nincs visszaút – húzott magával Mitchelle.
A villódzó stroboszkóp egy pillanatra elvakított, aztán kezdtem megszokni a félhomályt. A táncoló tömegek, a vonagló emberek nevetve élvezték a zenét és az italokat, én pedig már most kezdtem kissé feszélyezve érezni magam. Ez nem a nekem való hely volt.
Mitchelle áthúzott a tömegen, és leültetett egy asztalhoz, ahol két fiú várt bennünket.
- Ő itt Louis, ő pedig Steven – mutatott be bennünket. – Fiúk, ő itt a barátnőm, Lilyan.
- Sziasztok – köszöntem szégyenlősen. Steven azonnal maga mellé invitált, majd miután helyet foglaltunk rendeltek nekünk egy italt.
Beszélgettünk, és italoztunk, majd a fiúk felkértek táncolni is bennünket. Kezdtem azt hinni, hogy az este nagyszerű lesz, de tévedtem. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. A vágyálomból rémálom lett néhány pillanat alatt.
- Azt hiszem, kicsit kimegyek levegőzni – kiabáltam túl a zenét, hogy Mitchelle is hallja. Bólintott, én pedig sarkon fordultam, és a kijárat felé kezdtem araszolni a tömegben.
Kicsit kótyagos voltam, a fejem zúgott, és azt hittem, mentem hányni fogok. Nem voltam túlzottan részeg, de mégis úgy éreztem, forog velem a világ. A bűntudatom nem enyhítette az este, pedig ez lett volna a célom. Viszont biztos voltam benne, hogy holnap ennél is rosszabbul leszek, és a bűntudatom lesz a legrosszabb.
Ahogy kiléptem az ajtón megcsapott a hűvös levegő. Magamba szívtam a friss oxigént, és a falnak támaszkodva próbáltam egyenesben maradni. Épp áldottam a csendet, mikor valami felkeltette a figyelmem.
- Ne! – hallatszott egy kiáltás az éjszakában. A hang a sikátor felől jött. – Ne! Hagyjanak!
Tompa puffanásokat hallottam, mintha valaki küzdött volna, aztán egy zajt. Mintha valaki nekiesett volna az egyik kukának. Tudtam, hogy nem kellene bele avatkoznom, de a lábam nem bírt egy helyben maradni. Tántorogva megindultam a sikátor felé, azzal a szándékkal, hogy csak bekukkantok, és azonnal visszafordulok.
A sikátor szájához érve azonban rá kellett jönnöm, ez nem lesz ilyen egyszerű. Három árnyat pillantottam meg az egyik hatalmas kuka mellett, amint egy kisebbet ütlegelnek a földön. Csak álltam ott döbbenten, és képtelen voltam moccanni, vagy segítségért kiáltani. Az alkohol köde lassan felszállt, és helyébe az adrenalin lépett. A földön fekvő fickó rimánkodott az életéért, a többi viszont nem kímélte. Rúgták, ütötték, és még ki tudja, mit csináltak vele. Csont roppanását hallottam, aztán az egyik fickó elunta a játékot.
A kabátjába nyúlva előrántott valamit, majd az éjszaka csendjét hatalmas durranás törte meg. A dermedtségem azonnal feloldott, sarkon fordultam, és igyekeztem a diszkóba menekülni, mielőtt meglátnak. De a szerencse elhagyott. Megbotlottam egy konzerv-halomban, megcsúsztam a kövön, és fenékre zuhantam. A hatalmas csörömpölés magára vonta a sikátorbeli férfiak figyelmét is, mert lábak dobogását hallottam.
Siettem felállni, és rohanni, de többször is elestem. A kiáltások egyre közelebbről hangzottak, majd közvetlenül mögülem. Megfordultam a földön, és egy sebhelyes arcú, üvegszemű fickóval találtam szemben magam.
A vér a fülemben dobolt, az adrenalin pörgött a szervezetemben, az agyam lázasan dolgozott. Futnom kellett volna, de képtelen voltam. A fickó egy késsel közeledett felém, én pedig a földön kúsztam hátrafelé.
Tudtam, hogy ma utolér a vég. Utolsó erőmből sikoltottam.
